2007 – től kilenc manchesteri iskolában „Boldogságórákkal” egészítették ki a 11–13 éves tanulók hagyományos órarendjét. A 18 órás kurzus az ún. „pozitív pszichológia” eredményeit felhasználva szerepjátékok, önbizalomerősítő gyakorlatok és csoportfoglalkozások segítségével próbálta meg erősíteni a résztvevőkben a pozitív gondolkodás képességét. Az első eredmények szerint a résztvevő diákok tanulmányi eredménye javult és kevesebbet hiányoztak az iskolából (arról nem szól a beszámoló, hogy a boldogabbak lettek–e a kurzust követően).
De vajon tanítható – e a boldogság? Hosszú távon tényleges boldogabbá tehető – e az ember ilyen jellegű kurzusokkal? És mindennekelőtt: törekedjünk – e egyáltalán arra, hogy boldogabbak legyünk?
Az amerikai író és publicista, William Feather szerint “A boldogság és intelligencia ritkán található meg egyazon emberben”. Hasonlóan negatív véleménnyel volt a boldogságról John Marston, a 16. században született angol költő és drámaíró, aki szerint “a boldogság lealacsonyít”. Néhány hasonlóan negatív véleménytől eltekintve a legtöbb gondolkodó a boldogságot fontosnak, sőt olykor az élet céljának tekinti (pl. Jorge Luis Borges argentín író és költő ezt írja: “A legsúlyosabb vétket elkövettem, mit ember elkövethet. Sose voltam boldog.”). Persze, boldognak lenni jó. De ezen túl “jó” – e valamire a boldogság?
A pozitív érzelmek “broaden and build” elmélete szerint a pozitív érzelmek – szemben a negatív érzelmekkel – növelik a személy figyelmi kapacitását, új viselkedési és gondolkodási mintákat váltanak ki. 
Idővel pedig a gazdagabb viselkedési repertoár hatására új képességeket sajátítunk el és bővülnek “erőforrásaink”. Például egy idegennel való találkozás a pozitív érzelmek hatására szorosabb ismeretséggé, majd barátsággá válhat. A pozitív érzelmek magas szintje által “elnyert” erőforrások pedig stresszhelyzetben segítenek minket (a fenti példát folytatva: krízishelyzetben barátunktól mind lelki, mind fizikai segítséget remélhetünk). Az elméletet leíró Barbara Fredrickson több kísérletben igazolta a pozitív érzelmek viselkedésrepertoárt, erőforrásokat növelő hatását.
A boldogsággal kapcsolatos kutatások kezdetben arra a kérdésre fókuszáltak, hogy milyen körülmények, tényezők váltják ki a boldogság érzését (egészség?pénz?barátok?). Azzal kapcsolatban, hogy milyen következményei vannak a boldogságnak, csak az utóbbi időben készültek vizsgálatok.
Számos kutatás igazolja, hogy a boldogabb emberek általában jobban teljesítenek a kreativitást igénylő feladatokban, mint a kevésbé boldogok. Egy adott probléma megoldására számos különböző megoldási módot képesek kidolgozni. A boldogabb emberek hatékonyabbak munkahelyükön, gyorsabb lépnek feljebb a munkahelyi “szamárlépcsőn” és többet keresnek, mint kevés boldog kollégáik (és nem, nem a magasabb kereset miatt válnak boldogabbá).
A boldogabb emberek nyitottabbak mások felé, gyakrabban kezdeményeznek beszélgetést, jobban érdeklődnek mások iránt, és segítőkészebbek, mint a kevésbé boldogok. A fentiekből következik, hogy a boldogabb emberek sokkal több baráttal rendelkeznek, azt ugyanis, hogy valaki érdeklődő és segítőkész, a környezete észreveszi és honorálja
Boldogságunk nem meglepő módon befolyásolja fizikai egészségi állapotunkat is: a boldogabb emberek sokkal egészségesebbek, mint a kevésbé boldogak. Jobbak az immunmutatóik (azaz erősebb az immunrendszerük), ritkábban betegszenek meg, ha pedig megbetegszenek, sokkal gyorsabban épülnek fel a betegségből. Operációk után hamarabb hazatérhetnek és gyorsabban képesek visszatérni korábbi életvitelükhöz.
A boldogság egészségi állapotra kifejtett hatása után nem meglepő, hogy boldogságszintünk élettartamunkkal is kapcsoltban áll. A kutatások egyik felében azt vizsgálták, hogy idős, illetve beteg személyek élettartamát hogyan befolyásolja boldogságszintjük. Terminális állapotban lévő vesebetegek esetében a magasabb boldogságszint magasabb túlélési valószínűséget jósolt be 4 évvel később (azaz a boldogabb betegek nagyobb valószínűséggel voltak életben a 4 éves időtartam végén). Ugyanilyen eredményeket kaptak mellrákos nők vizsgálatánál (itt 7 éves időtartam alatt vizsgálták az életbenmaradás arányát) és gerincvelő sérülteknél (itt 11 éves túlélési valószínűséget vizsgáltak). Idős – és egészséges – személyeknél a pozitív érzelmek szintén alacsonyabb halálozási arányhoz kapcsolódnak. A Kentucky Egyetem pszichológusa Deborah Danner és 
munkatársai sokat idézett kutatásukban azt vizsgálták, hogy a fiatal felnőttkorban kifejezett pozitív és negatív érzelmek aránya hogyan befolyásolja a várható élettartamot. Ennek vizsgálatához apácák fiatalon írt önéletrajzát elemezték. Amikor az apáca – jelöltek a felvételüket kérték a rendbe egy önéletrajz írására kérték őket, melyben „gyerekkorukról, érdeklődési körükről, tanulmányaikról, vallásos életükről és életük különleges eseményeiről” kellett írniuk.
Példaképp nézzünk meg két önéletrajz részletet. Íme az első:
„1909 szeptember 26-án születtem, hét gyermek közül a legidősebbként… Jelöltségem évében a Notre Dame intézetben töltöttem kémiát és latint tanítva. Isten segedelmével képességeim szerint mindent meg szeretnék tenni Rendünkért, a vallás terjesztésért és személyes fejlődésemért”
És egy másik:
„Az Úr kegyelemmel teli életet adományozott számomra… Az elmúlt év, amit a Notre Dame Kollégiumban töltöttem, nagyon boldogan telt. Most pedig mohó örömmel várom, hogy magamra öltsem Miasszonyunk öltözékét és hogy egyesüljek az Isteni Szeretettel.”
Hogy mi a legfontosabb különbség a két önéletrajz – részlet között? Az elsőben igen alacsony a pozitív érzelmek szintje, a másodikban ezzel szemben magas. A kutatás eredményei szerint azok az apácák, akiknek az önéletrajzában magas fokú volt a pozitív tartalmú kifejezések aránya, 2,5 – ször nagyobb valószínűséggel voltak életben a vizsgálat idején, mint azok a társaik, akiknek kevés pozitív tartalmú kifejezés szerepelt az önéletrajzában.
Láthatjuk tehát, hogy a boldogságnak számos előnye, haszna van. Ezen eredményeket úgy összegezhetjük, hogy a boldogság, illetve a pozitív érzelmek magas szintje olyan fizikai és szociális erőforrásokat biztosít a személy számára, amelyek stressz esetén védő hatásak (a téma legjobb összefoglaló cikke megtekinthető itt). A boldogabb emberek ezen erőforrások megléte miatt sokkal védettebbek különböző a stresszhelyzetekkel, traumákkal szemben, mint a kevésbé boldogok.
Az első csoportba a genetikai örökségünk, tehát a biológiailag meghatározott, öröklött rész tartozik. Különböző vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy genetikai örökségünk körülbelül 50%-ban határozza meg azt, hogy mennyire vagyunk boldogok, milyen gyakran és milyen intenzíven élünk át pozitív vagy negatív érzelmeket. Ezen vizsgálatok alapján a “boldogságunk csak rajtunk múlik” álláspont túlságosan idealisztikus. A második csoportba az életkörülményeink tartoznak, vagyis az, hogy milyen kultúrába, milyen országba, milyen társadalmi rétegbe születünk, mennyire vagyunk intelligensek, szépek, milyen az anyagi helyzetünk. Ez körülbelül 10%-ot határoz meg a boldogságunkból. Végül marad 40%, ahova a szándékos tetteink tartoznak, tehát mindaz, amivel a mindennapjainkat töltjük. Lyubomirsky szerint – azzal együtt, hogy a boldogság genetikai meghatározottsága igen magas – ez a 40% elég jó aránynak tekinthető – hiszen ennek irányítása szinte teljes egészében a mi kezünkben van. Ha tehát boldogabbá akarunk válni, ezeket a tényezőket kell megcéloznunk. Ezt a témát egy későbbi bejegyzésben részletesen körbejárjuk majd, de addig is egy példa: a testmozgás például hosszútávon növeli, a napi több óra tévénézés pedig csökkenti a boldogságszintet.
Boldogságoktatás az iskolákban
A Pozitív Pszichológia Nemzetközi Társasága (International Positive Psychology Association) első konferenciáján Martin Seligman (akit sokan a pozitív pszichológia atyjának tekintenek) felvázolta vízióját az irányzat jövőjéről: véleménye szerint a “boldogságoktatást” be kell vinni az iskolafalak közé. A fentiek tükrében ez azt jelenti, hogy tudatosítjuk a diákokban, hogy mely tényezők függetlenek boldogságunktól és mely tényezők azok, melyek valóban befolyásolják hangulatunkat és elégedettségünket.
